Gyerekkoromban a szülői házban otthon éreztem magam. Legalábbis azt hittem, otthon vagyok. Voltak jó napok és rossz napok, ahogy éppen jött, de alapvetően otthon éreztem magam. Vagy talán nem is gondolkodtam róla. Amikor táborba mentem vagy nyaralni a rokonainkhoz, akkor éreztem a hiányát, onnan tudtam, milyen is, ha nem otthon vagyok.
Aztán kirepültem a szülői házból , sok kilométerre kerültem az otthontól.
 Idegen voltam egy idegen városban, az elején nem egyszer úgy alakult , aludnom sem volt hol. Honvágy és ijesztő kétségbeesés jártak át . Aztán végül mindig segített valaki.
 Utána  igyekeztem, hogy otthont teremtsek a szűkös kollégiumi szobában és később az albérleti szobámban is.
 Néha vágyakozva néztem a szomszéd tízemeletes ház  világító ablakait.
A függönyök mögött emberek jöttek-mentek. Az ablakok mögött családok élnek, otthonok vannak , törődés, melegség.
Én miért vagyok itt egyedül ?
Aztán nem is olyan sok idő múlva nekem is lett saját családom , de akárhogy is igyekeztem, azt az otthont, amire igazán vágytam csak hozzávetőlegesen sikerült megteremteni.
  Hányszor próbálkoztam kívülről . Helyet változtatni, költözködni, rendet tenni, átrendezni, szokásokat bevezetni , amik ideig-óráig működtek is , aztán eltűntek nyomtalanul . Majd igyekeztem kizárni azokat , akikről azt hittem elveszik tőlem az otthonosság érzését. De minél jobban igyekeztem, ők annál jobban megtalálták a réseket .                                Aztán megismerkedtem az ezoterikával , rájöttem spirituális feladatom van. Másként gondolkodó vagyok , útkereső egy olyan világban, ahol a többséget mindez nem érdekli . Hogy is érezhetném magam otthon közöttük ? Ez elfogadható magyarázatnak tűnt. Egy darabig .Sok könyvben sok bölcs ember okosságát elolvastam, kipróbáltam. Mind jó volt, mind működött, mind nekem szólt. Ideig-óráig. Aztán sokszor már elegem lett a rengeteg más által kimondott bölcsességből, igazságból. Szerettem volna, ha a sajátomat találom meg. A jó érzések egy idő után elmosódtak, a technikák elkoptak , és az otthonosság érzését megintcsak éreztem, nem innen meríthetem. Az, hogy más vagyok, nem elég magyarázat , az egész valahol sántított. Aztán embercsoportokat kezdtem el keresni, akik közt végre otthon érzem magam.
És sikerült is.Találtam többet is . De csak ideig-óráig. Valami mindig közbeszólt , hogy érezzem , ez sem lehet az enyém.
 Visszatértem egy időre a szülői házba is , de a régi otthont már ez sem jelentette nekem.
Az az otthon már eltűnt, elveszett.
Mostanra pedig kezdek rájönni, egy érzés az, amit keresek...
Az otthon bennem van. A lelkemben.
Nincs helyhez és emberekhez kötve. Bármikor otthon érezhetem magam. Kipróbáltam lehívni azt az érzést, hogy otthonra találjak a lelkemben.
 És minden kitágult, tele lett melegséggel, az egész világ az otthonom lett . Épp bicikliztem közben és útmutatást kértem egy keresztnél . És meg is kaptam .Sehol sincs otthonom , ne kívül keressem . Az otthon a lelkemben van , ott keressem . És ezután otthon kezdtem érezni magam az országúton, a mezők és rétek mellett elsuhanva.Senkihez sem volt közöm. És ez jó érzés volt. Mindenkitől távol. Egyedül lettem, és így lettem mindenkivel.
Az érzés számított, a biztonság , a melegség a lelkemből fakadt.
Az rajzolta a valóságot körülöttem.
A zaj és a göcsörtös , sarkos élek eltűntek, az egész világom kisimult.
Milyen jó is otthon lenni.
Amerre csak nézek, béke, melegség, nyugalom.
Tökéletes szabadság és teljes elfogadás. Így vagyok jó, ahogy vagyok. A hibák sohasem bajok. Önmagammal és a körülöttem élőkkel vagyok. Nincs kétség, minden pillanat az enyém. Szeretve vagyok.
És szeretettel áramlok.Látok, érzek, hallok. És hallgatni jó . A csend is mesél ...
Itt vagyok. Magam vagyok. Otthon vagyok...
Szeretném minél többször érezni ezt.
 A csillagok gyönyörűek. De semmi közük az érzéseimhez.

Egyszerűen csak  csillagok ...